Kiteszem a szívemet, erre…

·

·

– Kiteszem a szívemet, erre hiába, mert finnyásak. Kiderül, hogy a Zsófi vegetáriánus, a Marci meg nem eszik édességet – panaszolja Kati néni.

Nála úgy szokás, hogy tyúkhús leves, rántott karaj petrezselymes krumplival, szalagos fánk baracklekvárral. Ezt tanulta lány korában Szabolcsban.

A nagy trükk, hogy egyik ételt sem lehet eltenni, melegíteni, mert a leves zavaros lesz, a hús bundája sem ropogós már, a fánk pedig megszalonnásodik.

A vendégváró menü kifejezi: a vendéglátó készül, olyat kínál, amit erre és csakis erre az alkalomra készített. Hiába lóg a kamrában sonka, szalonna, hiába szedhet össze egy szakajtó friss tojást, hogy rántottát üssön össze belőle, a készülődés fejezi ki a tiszteletet.

A nagyvárosban sok értékrend él egymás mellett. A meghívás, a vendégvárás bizony nagyobb gondosságot igényel. Érdemes jó előre végigkérdezni, melyik vendég mit ehet. Sugalmazás nélkül. Mert ha úgy kezdjük:

– Szereted a jó pacalt? – erre legfeljebb finoman kitérő válaszokat lehet adni. A dolognak úgyis az lesz a vége, hogy Misi bácsi lezárja a vitát:

– Én olyan pacalt főzök, hogy megnyalod a tíz ujjadat. Majd meglátod.

Mint vendég, mindig a körülményekre hivatkozzunk. Akkor nem sértjük a házigazda önazonosságát, és nekünk sem kell komolyabban megbántódnunk.

– Zsófinak kiújul a köszvénye a hústól.

– Marcinak nincs rendben a „cukra”.

– Kezelik a fogamat, begyullad, ha közé megy a pacal.

Valahogy így lehet elkerülni a kultúrák ütközését.